[Kitérő: A cím eredetileg Robert Merle egyik regényének a címe. Most rögtön kérek elnézést, hogy fölhasználom.]
Így érzem magam. Üvegkalitkában. Látom az embereket magam körül, rámnéznek mosolyognak, de üres a mosoly. Nincs igazi érzelem, nincs személyes kapcsolat. Rájuk nézek, és keresem az ismerős arcokat. A régi jó barátok néha benéznek, köszönnek, de hangjukat elnyeli a fal. Csak a tátogásukat látom, szájukról olvasom, hogy talán ez egy szia volt.
És aki leginkább hiányzik, Kedvesem sem jön át az üvegfalon. Már hetek óta tart ez az állapot... talán Kréta óta. :-( Lehet hogy még előbb óta is. Pedig van remény... néha érzem, hogy ott van mellettem... de mire elkezdeném érezni a lelke melegét, megint az üvegfal mögött van. És néha már úgy érzem, hogy magát az üvegkalitkát sem látja, csak átnéz rajta.
Kitörhetnék, érzem az erőt magamban. De tudom, hogy a robbanás sok üvegszilánkot szórna szét. Talán azokat sebezné meg leginkább akiket szeretek. Akiket vigyáznom és óvnom kell. Talán elmúlik... lehet hogy egyszer arra ébredek, hogy már nincs itt, eltünt. Titokban magamnak sem megvallva érzem, hogy ha ez bekövetkezik, akkor már azok sem lesznek ott, akihez most vágyódom... az üvegfal mögött.
Egy utolsó idézet, csak hogy ezt se feledjem el soha: "Ez nekem rosszul esik. Ne haragudj. Önző vagyok."